hát végre rászántam magam... megírom, milyen is volt madrid. mikor 3 éve ott jártam, épp a europride kellős közepébe csöppentünk, hostelünk a chueca negyed szívében volt, körülöttünk transzvesztiták, idős meleg párok, olajozott férfitestek, kétszáz méterrel arrébb jazz és dub.de valahogy elmaradt az ámulat. akkor is. és most is. pedig remek emberekkel ismerkedtem meg. első este végre darts-oztam egy jót (valamiért ezek a közösségi játékok nem menők errefelé, még csocsót sem láttam sehol, bár játéktermekbe nem járok), és az ittenitől nagyon különböző empanadillát ettem paradicsommal és sajttal töltve. megvolt mellé a bor is, szóval jól kezdődött minden. másnap aztán beütött az eső (állítólag ez ott igen ritka), a Prado viszont nem annyira.
persze jó volt most is, kaptam egy könyvet is, de valami furcsa érzés kerített hatalmába. hiányérzet. rossz közérzet. kezdtem magam úgy érezni mint egy ázott veréb (rút kiskacsa a hattyúk között), hontalannak, aprónak, szegénynek.
arcomra mosolyt erőltettem, így vonultam hattyúktól körülölelve egyik bárból a másikba. vasárnap elmentünk "piacozni" a Rastroba, ez tulajdonképpen madrid hatalmas bolhapiaca, rengeteg tömött utca, rengeteg ember, kacatok és kincsek. de ez a verébérzés csak nem akart múlni. csak az dobott fel egy időre, hogy mindenhol van valami magyar. sokáig azt hittük, ezt csak frei tamás találta ki, de valami igazság lehet benne, mert akárhova is megyek, mindig akad valami hazai. érdemes ezt is megnézni. ahol ez a piac van, ott zsong vasárnap délután az egész város, mindenhol bárok és mindegyik tömve már kora délután. a Feúcha nevű helyen például délután 5-kor éjszakai partihangulat van. 
hétfőn elmentünk a Reina Sofia-ba, ekkor már teljesen magam alatt voltam, elegem volt a körülöttem sürgő-forgó emberekből, akiket hiába vezérelt a jószándék, én egyre szürkébbnek és egyre ázottabbnak éreztem magam közöttük. este ugyan egy remek helyen voltunk, afféle tűzraktér, csak nagyban. indusztriál hangulat egy volt iskolában, termek, szobák, folyosók, az egyikben zenélnek, a másikban capoeiráznak, az udvaron növényeket termesztenek, a hangárban alternatív színház működik. csak sört lehet kapni és vizet. újrafelhasznosítás, hippi életérzés és kultúra a kopott falak között. valahol nevetséges, hogy ugyanaz a sors vár rá, mint megannyi kultikus budapesti helyre: bezárják, az épületet idővel lebontják.
mire másnap utazásunk záróakkordjaként megérkeztünk a vega étterembe (a helyet miattam választották), már csak arra vágytam, hogy visszaérjünk corunaba a lakásba, és én magamra zárhassam az ajtót. a kaja persze fenséges volt, a hely meg láthatóan divatos. és én csak haza akartam menni. az autóúton csendesen aludtam, vagy igyekeztem alvást színlelni, és este végre tényleg magamra zárhattam az ajtót. aztán válsághangulatban keltem... és a hangulat tartotta is magát.
pár hét távlatából az emlékek még mindig két szűrőn át látszanak. az egyik jó fényt próbál vetni minderre, a másik, a sokkal valóságosabb és a valójában átélt viszont úgy emlékszik az útra, mint egy aranykalitkára, ami csak kívülről arany, belülről meg inkább egy börtön mocska. a konkrét válság elmúlt. de ezek az érzések nem múltak el. azt hiszem kicsit zárni kell, túl sokat akarunk itt beengedni, túl sok élményt és túl sok embert, és ez a sok minden valójában nem érdemli meg, hogy helyet kapjon bennünk. "persze persze a feledés, az elmúlás, de hol is hagytam abba...", persze persze, keressük az arany középutat, tudjuk is, hogy hol van, de közben azt is tudjuk, hogy semmire sem vágyunk, ami átlagos, semmire, ami középen van. szélsőségeket akarunk, nagy érzéseket, a nagyon rossz után meg nagyon jót. a magány után szerelmet. barátokat akarunk és nem felszínes mosolygást, mint amit itt mindenki csinál. persze nem mindenki, de a jelentős többség. mintha csak azért lennének itt, hogy külföldi nevű ismerősöket gyűjtsenek a facebookon.
madrid után újra itt, corunaban. anyuék jordániából, hugi meg veszprémből ír. helyek vannak, és a helyek között távolságok vannak...
madrid felé:
Ponferrada
